Több mint két év telt el. Letisztult a kép, helyére kerültek a gondolataim. Van, aki úgy fogalmaz, megcsapott a halál szele, és van, aki átsiklik az események felett. Ami tény: valami megváltozott, ahogy megváltozik mindenkiben, aki túlél egy stroke-ot. Nehéz ezt megértenie egy kívülállónak, még egy közeli hozzátartozónak is. Aki átélte és túlélte, az pontosan tudja ezt. De általában nem beszélünk róla, aki pedig beszél, annak nem könnyű úgy megfogalmazni, hogy mások is megértsék.
Azzal, hogy 28 évesen stroke-om volt, nem tudott senki mit kezdeni. Eleinte én sem. Nincs meg a magyarázat, pedig mindenki szeretett volna találni. Ezért az emberek mindenféle táblákat aggattak a nyakamba, hogy túlterheltem magam, vagy a küzdősport miatt történt, esetleg a Föld mágneses terének megváltozása indukálta az események majdnem tragikus alakulását. Egy ideig bosszantott, de már csak mosolygok. Az emberi természet velejárója, hogy magyarázatot szeretnénk kapni mindenre. Ez önmagában jó dolog. Viszont ennek az a legkényelmesebb módja, ha egyből meg is alkotjuk a véleményünket, mindenfajta háttértudás és további ismeretgyűjtés nélkül.
Nekem is kellett idő, míg megfelelően tudtam értékelni, ami történt. Részben ez az oka, hogy csak most írok róla. Nem a saját nehézségeimet szeretném megosztani, hanem azt, hogy hogyan használtam fel mindezt és segíteni próbálok másoknak, akik vagy még a harc elején tartanak, vagy nálam szerencsétlenebbül jártak és hosszú távú egészségkárosodást szenvedtek.
Ezért először arról írom le a gondolataimat, amit a legtöbb ember nem ért, és ami a stroke túlélőt is váratlanul éri. Ez az, amit úgy fogalmaztam meg az előbb, hogy „valami megváltozott”. Az időskori stroke esetében sokszor találni okot (magas vérnyomás, dohányzás, elhízás, stb) és gyakran a regeneráció nem teljes. Fiataloknál ritkán fordul elő, de nagyobb arányú a kriptogén (ismeretlen eredetű) stroke. Ugyanakkor a teljes felépülés esélye is nagyobb. Aki maradandó egészségkárosodást szenvedett, annál egyértelmű, hogy az élete más lesz, mint volt. De aki teljesen felépül, ahogy én is, annál mi változott meg?
A stroke angolul csapást jelent, ami egy találó elnevezés. A legtöbbször nincs előjel, nincs figyelmeztetés. Egyik pillanatban még mosolyogsz, beszélgetsz másokkal, vagy csinálod a mindennapi dolgaidat, a következő pillanatban módosulnak az életfunkcióid, hirtelen összeomlik a szervezeted. Az ezt követő néhány órában dől el, hogy életben maradsz, vagy nem, és ha túléled, milyen károsodásokat szenvedsz. Ez a semmiből jött, hirtelen csapás a biztonságról alkotott illúziót drámai gyorsasággal és hatékonysággal rombolja le. Szembesülsz vele, hogy a te életed is bármikor megszakadhat, vagy egy pillanat alatt egészséges emberből fogyatékossá válhatsz. Ezután egy darabig minden este úgy fekszel le aludni, hogy nem vagy benne biztos, felkelsz-e másnap, és ha igen, milyen állapotban. Időbe telik, míg feldolgozod ezt a félelmet, aminek nincs valós alapja. Ugyanakkor vannak valós félelmek is, amikkel hosszú távon meg kell küzdeni. Egy magyarországi tanulmány szerint a stroke túlélők 1 éven belüli halálozási aránya ischaemiás (elzáródásos) stroke esetén 22%, haemorrhagiás stroke (vagyis agyvérzés) esetén 41%. Egy ideig olyan érzés ez, mintha folyamatosan egy bárd lebegne a fejed fölött. Az első hónapokban mindenfajta terhelés veszélyt jelent, mert a sérült agyrészben másodlagos bevérzések keletkezhetnek. A szervezet akkora sokkot kapott, hogy csak lassan tud felépülni, testileg és lelkileg is.
A biztonságérzet elvesztése mellett vannak más összetevői is a lelki tehernek. Az egyik ilyen az, hogy az embernek az agya sérül. Amellett, hogy az agyunk a szervezetünk legbonyolultabb szerve (és az orvostudomány még mindig nagyon keveset tud róla), ez a létezésünk, cselekedeteink irányítója is. Tehát a támadás a fő erődítményt éri, ezért is olyan súlyos a pszichés hatás. Emellett az alaptalan és valós félelmeket erősíti az is, hogy az ellenség láthatatlan. Nem tudod, mikor közeledik, nem tudod, honnan jön, nem tudod, hogy néz ki és nem tudod, milyen kárt fog okozni. Ezek a félelmek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a stroke túlélők közel 40%-ánál diagnosztizálható post-stroke depresszió.
Kitartás és erős motiváció kell hozzá, hogy a stroke túlélő visszatérjen az életbe. Hogy elhiggye, képes felépülni és nem kell félelemben élnie az életét. De a felépülés lassú és nem mindig folyamatos. Minden eset más, ezért nem tudod, hogy mennyi ideig fog tartani és azt sem, jól haladsz-e. Az emberek szeretik másokhoz hasonlítani önmagukat, de itt egyedül maradsz, nincs referencia. A fejlődést általában nem érzékeled egyik napról a másikra és a lassú javulást kiszámíthatatlan, hirtelen visszaesések szakítják meg. Ez megtépázza a legerősebb motivációt is. Minden nap háború. Ha tegnap csatát nyertél, attól még ma veszíthetsz. De ha nem adod fel, a mindennapos harcok egyre könnyebbek lesznek. A néhai híres baseball játékost, George Herman "Babe" Ruth-ot idézve: „Nehéz legyőzni azt, aki soha nem adja fel.”
Stroke túlélőként azt tudom mondani, hogy a stroke valóban egy óriási csapás. De egyúttal lehetőség is. Mert a vereségekből sokkal többet lehet tanulni, mint a győzelmekből. Ez a fejlődés útja. Egy darabig sajnálod magadat és nem érted, miért történt ez éppen veled. De egy idő után rájössz, hogy nem az számít igazán, hogy mi történt és milyen helyzetbe kerültél, hanem az, hogy mit tudsz kezdeni mindezzel. Ha felhasználod a múlt nehézségeit és a negatív tapasztalatokat, akkor az az időszak, amit legszívesebben kitörölnél az életedből, hasznos építőköve lesz egy új várnak, ami sokkal erősebb annál, mint ami összeomlott. Csak rajtad múlik, van-e értelme annak, ami történt. Használd fel!
forrás: hasznaldfel.blogspot.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése